Sztiv Blogja

Hőség, szélcsend, a salakos talajról felvert por. Ez jut nekem eszembe az évzáró szó hallatán. Már kb. egy hete tart a rég várt nyári szünet, amikor még utoljára be kell menni a suliba, részt venni az évzáró ünnepségen; kiöltözve, kedvtelenül, izzadva a melegtől egy viselésre tökéletesen alkalmatlan ruhában. Még élénken élt emlékezetünkben a pillanat, amikor az utolsó napon kiléptünk az iskola nagy, zöld, rácsos kapuján a Kinizsi utcára és jelképesen felkiáltottunk: Szabad vagyok! Mert minden évben megtettük ezt, s ez szimbolizálta a képzeletbeli határvonalat a fárasztó iskolai napok és a kalandos nyár között. Persze ezek a nyarak koránt sem voltak olyan kalandosak, mint az alsós olvasókönyvekben vagy a kötelező olvasmányokban; nem utaztunk vidékre megismerkedni a lápvidékkel, mint Tutajos a Tüskevárban; nem háborúztunk más utcákbéli fiúkkal, mint a Pál utcai fiúk; sosem voltunk Zánkán úttörőtáborban és bevallom, akkor hiányoltam ezeket az élményeket. Ahogy olvasgattam ezeket, irigyeltem a szereplőket és elkeserített, hogy nem volt ilyenben részem. Most, hogy visszagondolok; nekem is megvoltak a nyári kalandjaim, csak nem ilyen nagyszabásúak, regénybe illőek. Viszont engem is jó érzéssel töltenek el, ha visszagondolok rájuk és ugyanannyit érnek nekem, mint a regények képzeletbeli főhőseinek.

Visszatérve az évzáróra; ez az az ünnepség, amit szinte mindenki a háta közepére kívánt. Vagy a meleg miatt, vagy a rossz tanulmányi eredményeiről tanúskodó bizonyítvány miatt, vagy mert inkább maradt volna otthon a haverokkal focizni az utcán. Egy biztos. Mindig volt egy diák, aki elájult és az osztály általában végigsuttogta az igazgató beszédét, mert az mindig annyira unalmas volt, hogy át kellett beszélgetni. Természetesen ez az osztályfőnöknek nem tetszett és folyamatosan csitítgatta a társaságot. Talán egyfajta diáktípus mégis volt, akik szerették ezt a részt: a stréberek. Minden iskolában szokás, hogy a kitűnő tanulmányi eredményekkel végző nebulókat egy furcsa rítussal kiközösítik az osztályból. Ezeknek a tanulóknak nevei szégyenszemre felolvastatnak, majd könyvjutalomban részesülnek, mintha nem olvastak volna eleget a tanév során. Az oktatási rendszer célja ezzel az lenne, hogy megjutalmazza a jól teljesítőket, hogy ezzel motiválja a jókat és rosszakat egyaránt, de nem ártana egy kisebb közvélemény-kutatást tartani erről a gyerekek körében is: Ugyanis a könyvjutalom határozottan nem menő azok körében akik nem kapnak és már csak azért is kicikizik a strébereket.

Szerettem az iskola utolsó napjait. Ekkor már lehetett érezni a szünetet, de még megvolt a közösség, lazultak a programok, izgalommal teli várakozással tekintettünk előre és megfogadtuk: ez lesz a legjobb nyaram. Persze általában ebből nem lett semmi különös, bár volt rá példa, hogy egy egész hétig sikerült tartanom a fogadalmamat és minden napra jutott valami program. Ennek ellenére az iskola utolsó napjai voltak a legjobbak az egész évben: kint már igazi nyári idő volt, be volt már ütemezve a családi nyaralás is, a gondolataink pedig már egészen messze jártak az iskola épületétől. Minden nap egy újabb betűt véstünk fel a táblára a VAKÁCIÓ szóból. Aztán beköszöntött a szünet, amit annyira vártunk és a hiányérzet. Ennek ellenére a nyár gyorsan elszállt és augusztus végén már egy kicsit hiányzott is a nyüzsgés a suliban. (Ezt persze letörte az első pár nap.)

Azok tiszteletére, akik még koptatják az iskolapadot, a Szózat helyett hallgassuk meg Varga Ferenc József Tanévzáró című zseniális jelenetét Aradi Tibor és a szerző előadásában.