Sztiv Blogja

A tegnapi zivatar nem volt semmi, ezt első kézből mondhatom. Örültem volna, ha kibír még másfél-két órát, mielőtt eláztatja a várost, úgy békésen az ablakból csodálhattam volna a természet eme játékát. Sajnos ezt nem tette meg így az ablak vizesebbik oldaláról figyelhettem meg a zivatart.

Kihasználva a reggeli csendességet, ezúttal nem a tévé előtt ülve töltöttem a tegnap reggelt a munkahelyen, hanem hasznossá tettem magam és nekiálltam kisszivaccsal lemosni a mentőt. Mondanom sem kell, mindenki hülyének nézett, hogy miért egy mosogatószivaccsal és egy törölközővel tisztogatok egy mikrobuszt, ahelyett, hogy sterimóval túl lennék rajta gyorsan. Valamiért én mégis jobban elvoltam így, az autó szép tiszta lett én pedig elégedett, hisz én még nem láttam ilyen tisztán a kocsit, mióta ott vagyok. Na de mindhiába a lelkes autómosás, hisz a műszak vége felé, két óra körül már látszott, hogy érkezik a vihar, amiről beszéltem. A korábbi felhőtlen égkép eltűnt és helyette egyre szürkébb felhőréteg várakozott a fejünk fölött, hogy megadja az áldást. Elindultunk még az utolsó körre fél három körül, de amikor átértünk az Auguszta területére, már láttam, nem úszom meg szárazon, itt vízibicajozás lesz. Mire visszaértünk a mentőállomásra már olyan durván esett, hogy nem tudtunk kiszállni a kocsiból. Kb. 5 perc után megunva a várakozást, úgy döntöttem, hogy elég volt, befutok az épületbe. Mondanom sem kell, azon az 5 méteren is alaposan eláztam. Ekkor vettük észre, hogy a tetőablak nyitva maradt. Újabb kör, most már úgyis mindegy, vizes lettem. Kocsiba be, ablak le, ha már ott voltam, bezártam a hátsó ajtót és a tolóajtót is kulcsra. A két első ajtóra már nem volt kedvem, úgyhogy azzal még vártam egy kicsit. Amikor csitult az idő, futás ki, ajtó bezár, vissza. Lezártam a menetlevelet, átöltöztem és várakozó álláspontra helyeztem magam, mivel újra beindult a zápor. Amikor csillapodott elhatároztam magam, nyomás haza…

Mivel biciklivel járok dolgozni, mondanom sem kell, nem volt éppen egy joyride a hazaút. Mivel már az első 10 méteren sikerült összesároznom a nadrágomat, úgy döntöttem, hogy úgyis mindegy, mosás lesz a vége, go előre. Amivel nem számoltam, hogy a szemembe gyűlő esővíz eléggé megnehezíti a kilátást, jó lett volna egy úszószemüveg, de fene gondolta volna, hogy szárazföldön is lehet haszna. Így meg kellett állnom a Keri előtt egy kapualjban. Amint leültem a bicajomra (rá a sáros ülésre, de akkor már úgyis mindegy volt), abban a pillanatban elesett előttem egy néni esernyővel. Nem esett nagyot, látszott, hogy csak megbotlott, de úgy határoztam fel kell hagynom régi rossz szokásommal, hogy teljesen intoleráns vagyok a segítségre szoruló embertársaimmal, odasiettem hát hozzá és a kezébe adtam az esernyőjét, amit elejtett. Felállni nem kellett neki segíteni, mert megtette ezt hamarabb, egyedül. Megkérdeztem tőle, hogy jól van-e és mivel igennel válaszolt és láttam rajta, hogy ez így is van, tovább engedtem. Hát igen, mire nem jó, hogy az egészségügyben dolgozom, ma már nem lepődök meg egy ilyen eseten sem. Egyébként meg ahogy láttam, nem sokan ugrottak segíteni, úgyhogy direkt jól éreztem magam ezután, ha már eláztam, legalább legyen valami pozitívum is. De mivel sokat nem tudtam pihenni, a Hortobágy utca sarkánál ismét megálltam, mivel újra elkezdett zuhogni. Kitöröltem a vizet a szememből, aztán úgy döntöttem, hogy most már úgyis mindegy,  beleléptem a pedálba és úgy belehúztam mint még szinte sosem. Szerencse, hogy épp a hétvégén lett kicserélve az első kerékben a belső, úgyhogy nem hátráltatott a lapos gumi. A vicc az egészben az, hogy ahogy hazaértem, ledobtam az összes ruhámat (még az alsógatyám is elázott) kint kisütött a nap és utána ugyanolyan mocskos meleg volt, mint eddig.