Sztiv Blogja

Szeretem ahogy feltámad a szél és megérzem a kezemen az első esőcseppeket. Ahogy megindul a tavaszi eső és apró cseppekkel kopog a párkányomon, majd egyre kövérebb ujjakkal dobol rajta. Szeretem, ahogy egy villanás után távoli dörgés jelzi, hogy valahol egy villám csapott be. Semmi sem hasonlítható az éjszakai eső nyugtató hatásához, a friss levegőhöz, amit a zápor tol be az ablakomon. A feszesen ritmikus kopogás a linóleumon elaltat, még akkor is, ha nyugtalanító gondolataim agresszívan próbálják elhessegetni az álmot a szememről. Szeretem az esőt, ahogyan csordogál a az ereszen, majd a vízelvezetőn keresztül fémes kopogással hagyja el a tetőt. Ahogyan hömpölyög az utcán, lecsorogva az útról, hogy a padka szélén érré alakulva elérje a csatornát. Szeretem, ahogy kis tócsa, majd egyre nagyobb pocsolya jelzi, hogy a csatorna megtelt, képtelen több csapadékot elvezetni. Ahogy gyűlik a víz a meddővé vált nyílás fölött és lassan elönti az utat. Szeretem ahogy az autók miniatűr cunamikat generálva átvágnak a vízággyá vált utakon, zajos, mással össze nem téveszthető hangot adva. Szeretem az esős város hangját, ahogy beszűrődik ablakomon. Szeretem ahogy a hegyről lezúdulva a patakba, majd annak medrét elhagyva, az ártéren halad tovább a víz. Ahogy elönti a kis borsodi falvakat, áramkimaradást és nyomáscsökkenést okoz a városokban. Szeretem a zöld Aro kisteherautók hangját, ahogy bucskáznak le a hegyoldalról egy masszív sárlavina közepén. Azt mondják a víz olyan, mint az anyós. Hiába zárod be az ablakot, az ajtót; utat tör magának. Azt is mondják, hogy a májusi eső aranyat ér. Most aztán jól meggazdagodhatunk belőle, csak győzzük a nagy jólétet.