Sztiv Blogja

A hangfoglaló hétfő kapcsán hallottam, hogy siralmas állapotok uralkodnak a magyar emberek körében a hangszeres tudást illetően. Állítólag száz emberkéből 3 tud játszani valamilyen hangszeren, amíg az Egyesült Államokban 60-an mondhatják ezt el magukról. Érdekes különbség nem? Elkezdtem gondolkozni, miért van ez…

Kezdjük az elején. Ki szereti a zenét? 100-ból legalább 99 ember szeret zenét hallgatni. Hogy miért? Mert a zenehallgatásnak megvan az a tulajdonsága, hogy nem igényel feszült figyelmet, közben bármit csinálhatunk, a zenét akkor is tudjuk élvezni. Miközben ezeket a sorokat írom, éppen én is zenét hallgatok és közben mégis tudok fogalmazni. Tehát a zene szeretetével nincs nagy probléma, nem mondhatjuk azt, hogy azért lenne kevés zenéhez értő magyar, mert az embereket nem érdekli a zene. Kérdezzük meg azt, hogy ki gondolt már arra valaha, akár csak egyszer is, hogy jó zenét csinálni. Kicsit csúnya kifejezés, de így legalább magába foglal mindenféle zenekészítési módszert a hangszeres zenétől a számítógépes prüntyögésig. Szerintem itt azért még mindig van legalább 70 emberünk, akik elméleti síkon azt gondolták, hogy foglalkoztatja őket a zenekészítés. Azért ez még mindig nem lenne rossz szám, de akkor hol a hiba?

1. Az oktatás korszerűtlensége

Ugye mindenki emlékszik általános iskolában az Ének-zene órákra? Kinek mi maradt meg belőle? Talán annyi, hogy érdektelen dalokat próbáltunk meg leírni különböző furcsa kis jelek segítségével, amiről a tanító néni azt mondta, hogy hangjegyeknek hívják őket. Mi jegyzeteltünk szorgalmasan, de legtöbbünk nem tudta, hogy mit csinál, csak számolgattuk, hogy ha az alsó vonal a dó, akkor a szó a harmadik vonalra kerül. Értettük? Nem igazán. Emlékszünk rá? Még annyira sem. Akkor meg minek tanultuk? Jó kérdés. A legnagyobb hiba szerintem ott van, hogy hiába van nekünk kiváló Kodály-módszerünk, meg hasonló nyalánkságok, ha a gyerekeket nem tudja megfogni a zene és elborzasztja őket a zeneelmélet. Túl száraz az iskolai tananyag. Lehet hallani, hogy nyugatabbra kísérletezgetnek azzal, hogy kortárs könnyűzenei dalokkal adják át a tanagyagot. Sokan talán legyintenek erre, de gondoljunk csak bele: miért ne? A jelenlegi, általánosan alkalmazott tanterv szerint egy 8-adikos tanuló például Debussy-t tanul, holott már kifejlett stílusérzéke van és a kedvenc zenekara például a Tankcsapda. (Vicces tény egyébként, hogy  az én általános iskolai énektanárnőm éppen a Tankcsapda dobosának anyukája volt. Amellett, hogy kiválóan leadta a tantervi tananyagot, szerintem tudott volna mit kezdeni a fia munkásságával is az órán.) Tehát érthető, hogy az önállóságát még csak ízlelgető nyolcadikos tanuló igen kevés érdeklődést fog mutatni Debussy iránt, arról nem is beszélve, hogy ezek a művek nagyon nehezek. Sokkal hatékonyabb lenne, ha a gyermekek általános iskolai keretek között, ingyen tanulhatnának hangszeren játszani. És itt most nem zeneakadémiai szintű képzésről beszélek, hanem csak általános tudásról, ugyanis a hangszeres tudás nagyon sok helyen megnyilvánulhat életünkben passzívan. A Kodály-módszer lényege is ez, hogy a gyerekekkel megszerettessük a zenét, mivel a zenének személyiségformáló hatása van. Tehát lényeges, hogy a gyerekekkel megszerettessük a zenét és ne megutáltassuk, mint ahogy az napjainkban sikerül a sok érthetetlen, szájbarágós zeneelmélet miatt.

2. Drága hobbi

Tegyük fel, hogy a gyermek túlélte az Ének-zene órákat és mégis szeretne hangszeren játszani. Vagy azért mert kivételes tehetség és érdekesnek találta az órákon elhangzottakat, vagy azért mert hangszeren játszani trendi. (Sajnos ez egyre kevésbé van így, ma inkább az a menő, aki felemeli egy zeneszám BPM-jét és emellett DJ-nek nevezi magát. ) Én egész életemben szerettem volna hangszeren játszani, de szolfézsra és egyéb tanfolyamokra nem járhattam és egyébként sem érdekelt volna, a hangszer meg drága volt. Aztán egyszer csak erőt vettem magamon, kölcsönkértem egy ütött-kopott, több forrásból összetákolt gitárt és elkezdtem szorgoskodni. Mivel voltak sikerélményeim, hamarosan beinvesztáltam egy elektromos gitárba és innentől szenvedély volt. Azóta vettem már számtalan kiegészítőt és még egy gitárt, persze ha most összeírnám mennyibe került ez nekem, sokan elborzadnátok elsőre. De hát tudjuk, a hobbik elég drága mulatságok, legyen szó horgászatról, sportról, vagy éppen a zenéről. Aki igazán beleéli magát egy szenvedélybe, az nem sajnálja rá a pénzt. Csak ezt a szenvedélyt kellene kialakítani a kisiskolásokban, mert 20-30 (pláne 40) évesen már nem nagyon mernek belevágni az emberek új dolgokba. Pedig ez mekkora hülyeség. Érthető, hogy aki 30 évesen kezd el zongorázni, az valószínűleg nem lesz egy Clayderman, de hát őszintén: ez a lényege valaminek? A legjobbnak lenni bármiben, vagy el sem kezdeni? Aki így gondolkodik, az szerintem elég sivár életet élhet.

Ezek után nem csoda, ha ilyen körülmények között csak 3 ember fog megtanulni zenélni 100-ból. Pedig nincs annál jobb, mint mikor felpattintasz egy üveg söritalt és miközben kortyolgatod kényelmesen hátradőlsz a fotelodban és improvizálgatsz a gitároddal…